Már a tanulóévek alatt elkezdett tanítani, 1911-ben – még főiskolai hallgatóként – a Szatmárnémeti Dal- és Zeneegylet hívta meg zeneiskolája igazgatójának: itt az intézmény újjászervezése mellett megalakította annak zenekarát is.
1913-ban kapta meg a Székesfehérvári Zenekedvelők Egyesülete felkérését, hogy álljon újonnan alapítandó zeneiskolája élére. A művész elfogadta az ajánlatot, a Fejér Megyei Napló 1913. április 30-i száma így örömmel adhatta hírül, hogy a Zenekedvelők Egyesületének választmánya az 1913 őszén megnyíló intézmény első igazgatójának „Hermann László országos magyar királyi zeneakadémiát végzett és államilag képesített okleveles zenetanárt, hegedűművészt, zeneszerzőt, okleveles középiskolai énektanárt, orgonistát, a Szatmári Zeneiskola székesfehérvári származású igazgatóját hívta meg, aki a megbízást elfogadta”.
A Zeneiskola megnyitása alkalmából, 1913. szeptember l-én dr. Schlamadinger Jenő, az alapító Székesfehérvári Zenekedvelők Egyesülete elnöke mondott ünnepi beszédet, átadva az intézményt Hermann Lászlónak, aki először megköszönte a személye és tanártársai iránt megnyilvánult bizalmat, majd a növendékekhez szólt, lelkiismeretes munkára buzdította őket és ismertette az iskola rendtartását.
A Zeneiskola első tantestülete mindössze öt tagot számlált: Hermann László igazgató mellett Jámbor Zsigmond hegedűtanár, Havas Gáborné, Schwarzbach Flóra és Szécsi Béla zongoratanárok alkották tanári karát. Az intézmény 107 növendékkel kezdte meg működését 1913-ban, zongora, hegedű és magánének szakokon. 1914-ben alakult meg a gordonkatanszak. Az 1915/16-os tanévben már a fuvolatanszak, a zeneszerzés és az egyetemes zenetörténet, mint fakultatív melléktárgy is helyet kapott a tanmenetben. Hermann László széleskörű képzettségének jó hasznát vette az intézmény: hegedűt, zongorát, zeneszerzést, zeneelméletet, összhangzattant és egyetemes zenetörténetet egyaránt tanított.
A fiatal igazgató helyzetét az 1. világháború eseményei igencsak megnehezítették – ennek ellenére bámulatos aktivitással vetette bele magát a munkába, az iskola eredményes vezetése mellett dirigálta a Zenekedvelők Egyesületének szimfonikus zenekarát, szervezte a hangversenyéletet, s rendszeresen fellépett hegedűsként és zongoristaként.
A székesfehérvári éveket 1919-ben a győri Ének- és Zeneegylet Zeneiskolájának meghívása zárta le – bár nem véglegesen. Hermann László ekkorra már nemcsak muzsikusként, de iskolaszervezőként is nevet szerzett magának: Győrben is az igazgatói székbe várták. (Beszédes adat: távozásakor a székesfehérvári Zeneiskolának már 400 növendéke volt, hat év alatt megnégyszereződött az induló létszám.) Az általa eddig irányított intézmények mellett tanácsadóként a veszprémi, hódmezővásárhelyi és rimaszombati iskolák is igénybe vették szakértelmét, a Vallás-és Közoktatásügyi Minisztérium pedig vele dolgoztatta ki a zeneiskolák tantervét 1925-ben.
A Győrben eltöltött negyed század alatt szintén több munkaterületen működött: tanított, zenekart vezényelt, Collegium Musicum hangversenysorozatot indított, zenetörténeti előadásokat tartott. Feleségével, Szanyi Irma zongoraművésznővel és Helényi Gyula gordonkaművésszel megalapította a Győri Triót (e művésztársaság 1946 után Fehérvári Trió néven is fellépett), negyedszázad alatt 740 alkalommal játszott közönség előtt, koncertjeit a bécsi rádió többször is élőben közvetítette. Pedagógiai munkáját olyan kiváló, később világhírig jutó tanítványok fémjelezték, mint Varga Tibor, Albert Ferenc és Metzker Károly hegedűművészek, Maros Rudolf és Halmos László zeneszerzők.
A 2. világháború befejezése után ismét Székesfehérvár kínált Hermann számára új feladatokat. 1946. december 1-től az Állami Zenekonzervatórium tanára, majd 1948. november 3-tól 1950. március 26-ig az iskola megbízott igazgatója volt. Munkáját állami és városi szinten több kitüntetéssel ismerték el: „A szocialista kultúráért” díj mellett a Városi Tanács is oklevéllel jutalmazta. 1956. augusztus 26-án vonult nyugállományba, de ez korántsem jelentette a pálya befejezését: Hermann László ezután a Zeneoktatói Munkaközösséget vezette, tanított Várpalotán, írt és komponált. Publikációinak száma tekintélyes: öt könyve, köztük a Paganiniről szóló, valamint A fúvószenekar és hangszerei és a csak külföldön megjelent A hegedű című dolgozata mellett kb. 150 kisebb cikket-tanulmányt jegyzett. Zeneszerzői életműve mintegy 100 darabot ölel fel: zenekari műveket (a legnevesebb a budapesti filharmonikusok által bemutatott Scherzo), kamaraműveket, zongora- és hegedűdarabokat (közöttük sok pedagógiai céllal készült), dalokat és kórusműveket, valamint mintegy 30 átiratot.
1966. június 19-én bekövetkezett halála után Hermann László a veszprémi temetőben talált végső nyughelyre. Emlékét méltó módon őrizte meg szülővárosa: 1992. február 21-én a Székesfehérvári Állami Zeneiskola felvette a nevét. A névadó ünnepséget portréjának leleplezése és műveiből összeállított hangverseny, valamint személyes tárgyaiból, műveinek kézirataiból és nyomtatott példányaiból, egyéb dokumentumokból összeállított emlékkiállítás tette teljessé.
Szabó Balázs zenetörténész
a Hermann László Zeneművészeti Szakgimnázium és AMI tanára
